Tegnap volt a szülinapom. Életem legintenzívebb szülinapja volt. Már napok óta kivoltam, mert egy évvel öregedtem, és 1 év alatt sem értem el a vágyam, a babát. 

Lebuktam anyáék előtt. Rákérdeztek, hogy azért nem beszélek a testvéremmel, mert nekik egy együttlétből azonnal lett gyerekük, majd rá a következő gyerek? Itt összeomlottam. Elmondtam, hogy ez is közrejátszik, de elmondtam a lombikot. Teljesen sokkolódtak, hogy miért húzok magam köré ekkora falakat, ami mögött meg darabokban vagyok. 

Nem így terveztem elmondani, ha egyáltalán elmondtam volna valaha. A férjem nem is volt ott, csak mi hárman anyával és apával. Nagyon zaklatottak voltak és a nyaralásunk után mindenképp találkozni akarnak. 

A lelkükre kötöttem, hogy senkinek ne mondják el. Attól féltem, hogy majd csesztetnek, hogy na hol tartunk, vagy rémtörténeteket mondanak. Ha ilyen lesz, azonnal leállítom őket.

Ezek közben meg a férjem unokatesójának a babája született meg. Még neki is sikerült, akiknél abban sem voltam biztos, hogy együtt maradnak. A lány halálosan félt a szüléstől, a nevét se tudta még a babának. Még nekik is jött. Csak mi nem érdemeljük meg. Testvérem szoptatás közben tudott teherbe esni, amikor még nehezebb. 

4 terhességet aszisztáltam végig ez alatt a másfél év alatt. Miért sz.pat ennyire az élet? Minden másban tök sikeresek vagyunk. Jó munka, kiemelkedő fizetés, ház, autó, cuki közös cica, tök jó kapcsolat... Remélem nem így büntet az élet valami miatt...